„Egy normális országban, s egy lelkileg egészségesen élt életben nem fordulhat elő, hogy a holtakkal való kapcsolatát még egy emberöltő alatt se tudja rendezni.
Beteg világ az, ahol soha nem oldódik meg semmi.
És nincs más, csak a lappangó fájdalom, az igazságtalanság fullasztó érzése – és engesztelhetetlen, sötét bosszúvágy.
Ha látnád, hogy milyen országunk felett a földközeli, szellemvilági légkör: megrettennél. Ha látnád, milyen sötét árnyak osonnak az utcákon, a házakban, a tetők felett, a meggyalázott sírok felett: elfogna a szorongás. Ez a szellemi világ egyébként egy emberi közösség, egy nép kollektív tudatalattija. Tele megváltatlan, föloldozatlan vétkekkel. Lehazudott, senki által nem vállalt bűnökkel. Nem véletlen, hogy ide-oda temetgetjük az ötvenhatos halottakat, sírokat dúlunk fel, levakarjuk, és újra véssük az emléktáblákat, a hősökből időnként bűnözőt, a bűnözőkből hősöket csinálunk, attól függően, hogy jelenleg éppen ki a nyerő; nem véletlen, hogy a nagy nemzeti ünnepeink olyan hazug, gyűlölködő légkörben zajlanak, hogy az utcákon csak orrbefogva lehet járni.
És ez nem az utolsó ötven év története.
Az, hogy őseink nem tudnak nyugodni ebben a földben, a magyar költészetnek visszatérő gondolata.
Visszalapozhatod a történelmünket: sem a második, sem az első világháború, sem a kommunizmus, sem Hitler, sem a Monarchia, sem 48, sem a török, sem a tatár idők valóságos megértése és „megváltása” nem történt meg.
Ady Endre és az ihletett íróink műveiben ezer év háborog.
Tanulság nélkül múlt el a történelmünk. Ezért érezzük, hogy minden démonunk ma is él, kísért, és bármelyik pillanatban újjászületik.
És ismételünk, ismételünk, ismételünk…
Itt még a roppant mély és magasrendű ősi magyar kultúrával, a „pogánysággal” való könyörtelen leszámolás sincs lélektanilag letisztázva.”
*
*
*
Müller Péter - Varázskő
