„(Luis Bunuel húga nyilatkozta a Positif című francia lapnak:)
Gyerekkorunk „nagy kaland”-ját Calandában éltük meg egy nyáron. Luis tizenhárom vagy tizennégy éves volt. Elhatároztuk, hogy átmegyünk a szomszéd faluba, mégpedig a szüleink engedélye nélkül. Korunkbeli unokatestvéreink is velünk voltak, és – nem is tudom, miért – ünnepi öltözetben indultunk el otthonról. A szomszéd falu úgy öt kilométerre van onnan, Foz a neve. Voltak földjeink és bérlőink, mindegyiket meglátogattuk, és mindenhol édes borral és keksszel kínáltak bennünket. A bortól úgy felvidultunk és nekibátorodtunk, hogy elmentünk a temetőbe. Emlékszem, Luis ráfeküdt a boncasztalra, és azt mondta, hogy vágjuk ki a zsigereit. Arra is emlékszem, hogy mennyit erőlködtünk, hogy kiszabadítsuk a nővérem fejét a lukból, ami az egyik síron tátongott. Úgy beszorult a feje, hogy Luisnak a tíz körmével kellett kivájnia a gipszet, hogy kiszabadítsa.
A háború után visszamentem a temetőbe, hogy újra átéljem a régi emlékeket. Kisebb lett és megöregedett az a temető. Nagy hatással volt rám egy szétesett kis fehér koporsó, amelyben egy kisgyerek múmiaszerű teteme feküdt. Nagy csokor piros pipacs nőtt ott, ahol a hasa volt egykor.
A temetőlátogatás után, melynek szentségtörő jellegével nem voltunk tisztában, a kopasz, napégette hegyeken át elindultunk hazafelé, hátha találunk valami csodálatos barlangot. Az édes bor még mindig éreztette hatását, úgyhogy olyasmire vetemedtünk, amitől még a nagyok is visszarettennek: beugrottunk egy mély és szűk barlangnyílásba, végigkúsztunk egy vízszintes barlangfolyosón, végül visszajutottunk abba a fülkébe, ahonnan elindultunk. Egész barlangászfelszerelésünk egy darabka gyertya volt, amelyet a temetőből hoztunk el. Addig bóklásztunk összevissza, amíg el nem fogyott a gyertya, aztán egyszer csak nem maradt semmi, se fény, se bátorság, se jókedv. Denevérek röpködtek körülöttünk; Luis azt mondta, szárnyas ősgyíkok, de ő majd megvéd bennünket támadásaiktól. Aztán meg egyikünk nagyon éhes lett: Luis hősiesen felajánlotta, hogy együk meg őt. Már akkor is bálványoztam, úgyhogy könnyek közt könyörögtem, hogy inkább engem egyenek meg helyette, hiszen én vagyok a fiatalabb, a legpuhább húsú és a legbutább a testvéreim közt…
Elfelejtettem, mennyire féltem azokban az órákban, ahogy a fizikai fájdalmat is elfelejti az ember. De arra nagyon is emlékszem, mennyire örültünk, amikor ránk találtak, és hogy féltünk, hogy kikapunk. De nem kaptunk ki, úgyis épp elég szánalmas állapotban voltunk; hazatértünk az „édes otthonba” egy kocsin, amit a Nene húzott. A bátyám nem volt eszméleténél. Nem tudom, miért: a napszúrástól, a sok bortól vagy taktikából-e.
Két-három napig a szüleink harmadik személyben beszéltek hozzánk. Az apánk, amikor azt hitte, hogy nem halljuk, elmesélte a látogatóknak a kalandunkat, persze eltúlozta a rémségeket, és eltúlozta Luis áldozatkészségét is. Az én áldozatkészségemet soha senki nem említette, pedig az legalább olyan hősies volt. Mindig így volt ez a mi családunkban, egyedül Luis bátyám ismerte el szerény emberi értékeimet.”
*
*
*
Luis Bunuel – Utolsó leheletem című könyvéből
