"Az emberi életet kezdettől fogva végig kíséri a félelem és a szenvedés. A művész és a műalkotás célja, hogy ettől a félelemtől és szenvedéstől, ami az ember voltunk lényege, megváltsa az embert.
Ez a színház lényege. Fölismerni, hogy az ember hogy tud ezen úrrá lenni. Hogyan tud vesztesből győztes lenni.
Minden műalkotás erről szól. Az életet válságba viszi, és a válságban, a tragédiában a lélek vagy elvész, vagy megtisztul, és megtisztulva újjászületik.
Ez az örök ritmusa minden műnek. Ez azonos a beavatással. A beavatás illetve mindenfajta katarzissal való gyógyításnak az a titka, hogy ha jön egy beteg, szétomlott, bajban lévő ember, azt nem simogatni kell, azt nem hazugságokkal kell etetni, ahhoz nem gyengédnek, puhának, anyainak kell lenni, hanem fel kell rázni, tükröt kell eléje tartani, hogy mi az ő szenvedésének az igazi, mély oka.
Vállalni kell azt, hogy belenézzen az arcába: hol rontottam én el ezt az egészet? És eljut odáig, mint Oidipusz király: én rontottam el mindent, és kiszúrja a saját szemét.
Vakon lesz látó, és tisztul meg a bűntől, és emelkedik ki a félelemből, hullik le róla a félelme. Lesz egy szorongó, gyáva, gyenge, vétkes emberből egy megtisztult, megszépült, boldog ember. Igen, átmegyünk a poklon nyílt szemmel, azért, hogy megismerjük a saját működésünknek a titkait, hogyan idéztük magunkra ezt a sötétséget."
*
*
*
Müller Péter
