„Természetes és örök folyamatnak tűnik, hogy a kamaszkor, a szellemi-testieszmélés korszakában, a serdülőkorban, a kamaszperiódusban minden emberpalánta robbant, elszakítja családjához, a konvencióhoz, a megszokotthoz fűző láncait. Ez az időszak különösen megrázkódtató a művésznél, a sokból összetett egyéniségnél. A „robbantás”, mint a kerékpárversenyekben, messzire röpíti hozzátartozói köréből, ágyazó közegéből. Önálló, új eszméket hirdet, okszerűen ellentétes oldalról támad, mintegy elidegeníti önmagát. A gondolati, nemi érés korszakában mintha kis batyujával az általa tanult világrend fonákja felé vándorolna, mindent a visszájáról akar megismerni, ezáltal teremt hamis dialektikát. Ez a kiszabadulás, a felszabadítás időszaka, melyben a fiatalember lelki erődöket is szétrobbant, és pozíciót veszt, felemészti tápláló erőtartalékait. A megteremtett új hadállásokban lassan megszűnik a lélekerő utánpótlása. Miként atomhasadásnál, nagy energiák szabadulnak fel, mely energiákkal ugrásszerűen növekvő, testi-szellemi kapacitását táplálja.
A létrejött új forma tartalmi forrásait veszíti. Érzékenysége, lelki szükségletei újra követelőznek, az új frontszakaszon is kénytelen utánpótlásról gondoskodni, és miután konoksága és büszkesége és vélt önállósága tiltják a régi erőforrások újrakeresését: a szerelem erdejében vág új érzelmi ösvényeket. Erdő sűrűjében vágott tisztáson vaktában fúr olajkutakat, hogy érzelmi csatornái utánpótlást nyerjenek. Megfelelő tapasztalatok hiányában ritkán akad lelőhelyre.
Ez a legveszélyesebb időszak a művész életében. Ha nem találja meg az egyetlen forrást, melyre elengedhetetlen szüksége van, szertelen bolyongásaiban kifáradva elveszti útját. Ebből következik, hogy szándékaiban célt tévesztve, igazi lelőhely hiányában, védekezésül megkeményíti önmagát; a kudarcok sorozatában valamely pótlásról, pótanyagról: műanyagról gondoskodik.
Ez kettős érzelmi vereség: saját magának megszilárdítása, valamint eredeti, egyedi forrás és fluidum hiányában, műanyagok, álérzelmek csatornarendszerének kialakítása, törtté, torzzá, sokszor kiégetté és cinikussá fordíthatják gyermekien hívő alaptermészetét.
A „kemény ember” színeket, lágyságot, képlékenységet, érzékenységet veszít. Boldogtalanná, érzéketlenné válik, mintha egyik oldala lebénulna, és mint aki magatörte örvényein eltéved, nem talál vissza a „népek útjára”, a kitaposott közös útra: bolyongó hajós nem leli iránypontok híján kikötőjét, elpusztul az ismeretlen tengeren, vagy valamely szigetre talál, és ezt építi ki új bázissá. Az új kikötő már nem képes ősi biztonságérzete nyújtani. A hatalmas energiákkal rakott új öböl már nem emlékeztet az Anyaölre, köveit rongálja a szabadon zúgó szél, a védelmi berendezést újra és újra alámossa a tenger.
A hasonlatok pontatlanok, de evvel szeretném ábrázolni bizonyos életek félresiklását. A törtséget.
Ha a robbanó kamasz nem talál vissza gyermekségéhez: alkotása természetes, eredeti összetevők, gyökerek híján zilálttá, törtté, zavarossá válik, elveszíti mély tüzű sugárhatását.
A „megvágyott”, a „választott” művész a sors akaratából: talán a közösség akaratából gazdag vándorútjáról visszatalál a forráshoz. Felszabadult értelme ismét a régen érzett tápanyagokból töltődik fel, és szabadon, kötetlenül loboghat szellemisége. Ahogy Ágh István olyan szépen írja költeményében: „Az ember visszatalál a víz jó ízéhez.”
*
*
*
Latinovits Zoltán
