„Hogyan fejezi ki korát a művész? Hogyan mutatja fel a század testének tulajdon alakját és lenyomatát?
Csak akkor képes erre, ha bizonyos rálátása van korára. Benne él korában, mégis felette száll, együtt száguld az eseményekkel, mégis rálát azokra más régiókból.
Közelítsük a problémát szerepalkotás felől.
Ahhoz, hogy ábrázolni, helyesebben egy másik ember életét tudja élni, látnia kell a másik életet, annak világát: a kort is, melyben a szerep-ember élte életét.
Az önismeret és érzékenység két alappillére a szerepalkotásnak, de ez nem elég. Az önismeret pontos távolságokat szab a művész élete és a szerep között. Megkereshetők, meghatározhatók a saját összetett-életben a másik élet tipikus jegyeinek koordináta-rendszer origójának áthelyezése. Hasonló művelet ez is. Egy élet görbéjének a felvázolása a saját koordináta-rendszerben, az origó áthelyezésének segítségével. Tehát a saját rendszerbe egy másik rendszert vés bele, ezáltal a másik élet minden meghatározóját saját tulajdonságokkal ruházza fel. A versmondással rokon folyamat ez.
A művész-színész vérét egy másik érrendszerbe ömleszti. Ezáltal sajátja lesz, de külső jegyeiben nem hasonlít hozzá. Más iránypontokra feszül fel az érrendszer. Ő lesz: a művész, mégsem ő. Transzponálta, transzformálta saját magát.(…)
Effektív példával: fiatal ember művészi fokon ritkán ábrázolhatja saját korát, hiszen nincs meg a rálátása, még nem tudja a tipikus jegyeket felmutatni. „Direktben” tudja ábrázolni.
(…) Részeg ember nem tud részeget ábrázolni, hiszen ő maga is „más állapotban” van, nem tudatosan más.
Mindig relációt, távolságot, valamely összefüggést kell teremteni. (…)
Ha valaki magánéletében kispolgári, szürke színész, világos, hogy nem lát ki, nem lát rá saját életére, így nem is ábrázolhatja azt.
A művészi munka mindig sűrítést jelent. A sűrítés fogalma pedig megköveteli, hogy tipikus jegyeket tudjunk felmutatni, és ez csak úgy lehetséges: ha az önismeret tökéletes, ha az én sokból összetett, ha az érzékenység magas fokú, ha a művész belül szabad, a választási lehetőségek ily módon hosszú fonalat, életfonalat sodorhatnak az ábrázolandó alak köré, amellyel bekerítheti, magáévá teheti és felmutathatja mindenki okulására.
Ugyanígy világosan kell látni a művésznek a maga korát, melyben él. Csak ekkor tudja felmutatni a század testének tulajdon alakját, az idő lenyomatát.”
*
*
*
Latinovits Zoltán
