„Van élő szó, és van holt szó.
Mi a különbség?
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes – hogy az élet: vér - , az a felszínen ijesztő. „Juj, ezt nem kéne kimondani!” „Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. – S ugyanakkor örömöt is!
Egy jó könyvben elég, ha néhány ilyen mondat van. A jele annak, hogy élő lélek mondta.
Ne félj a vértől. A jó mondat először sebet ejt – író és olvasó kapcsolata, ha valódi: vérszerződés. Összevegyül az, ami benned is, bennem is a legértékesebb
A holt szóról nincs mit beszélnünk – legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem „onnan” jön, bentről, a „dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép – a baj vele az, hogy öl.
Igen, öl.
A holt szó: gyilkol.
Vagyis nem egyszerűen hazudik – pusztít.
Ezért halt meg a politika, a vallás, a filozófia, és ezért haldoklik manapság már a művészet is: a holt szó hullamérge öli meg.”
*
*
*
Müller Péter
