„Az embernek két törekvése van:
Az egyik, hogy önmagát, saját magánvilágát a legvégső pillanatig foggal-körömmel védelmezze.
Ez a magánszív önvédelme.
A másik, hogy beleolvadjon az egészbe, társuljon másokkal, eggyé forrjon velük, hogy kibírhatatlan koldus-magányát föladja.
Ez a magánszív szerelme.
Két dologtól félünk.
Az egyik, hogy egyedül maradunk. Nincs nagyobb büntetés, mint a kívül-rekedés, a kitaszítottság. A magánzárka. De még ott is jönnek és szólnak. Ha mást nem, kenyeret és vizet adnak – mert tartozni kell valakihez. Az egyedüllét, ha teljes, az élet megszűnését jelenti – egyedül lenni nem csak nem jó: nem is lehet.
A másik félelmünk, hogy föl kell adnunk a magányunkat, és össze kell olvadnunk másokkal. Ezért lesz minden társulás idővel éppoly elviselhetetlen, mint a magánzárka. Sokáig másokhoz tartozni sem jó.
Egyik sem jó.
Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig – s ha társunk van, előbb-utóbb újra magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a „magánszívünk” szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a légzés: beszívom: csak magam vagyok – kifújom: és az egésszel vagyok…
Így védekezünk a fulladás ellen.
Más szóval: így élünk.
Önvédelem vagy önátadás – melyik jó?
Ez embervoltunk nagy kérdése. A magánszívünk nem tud külön verni, mert megáll, ha pedig másokhoz próbálunk menekülni s együtt élni velük, előbb-utóbb akkor is fenyegetve érezzük magunkat, mert minek egy magánszív, ha beleolvadunk másokba, és nem leszünk többé. Minden párkapcsolatban, még a legjobb családban is előbb-utóbb fölizzik a kérdés: „És velem mi lesz?!” „Az én életemmel mi lesz?!” Sőt, amikor a magánszív föllázad, a kérdés így hangzik, üvöltve: „AZ ÉN BOLDOGSÁGOMMAL MI LESZ?!” Mert magánszívünk úgy érzi, hogy van, ami csakis a miénk, és lemaradunk az örömökről, ha másokért élünk.
Előbb-utóbb teher lesz minden együtt-élmény. Az „én” azt kiáltja: „Egyszer élek! Nem osztozom!”
Senkitől sem függeni nagy diadal ám! De mögötte a pánik, ha kísért a szeretet. „Egyszer élek! Játsszam el ezt az isteni szakaszomat, mert – úgymond – szeretek?!”
Így érez a magánszív.
De közben nem bír élni egyedül.
Tehát úgy is érez, hogy „Kellesz!”
Magányos énünk börtönéből menekülünk a kapcsolatokba – és kapcsolatokból menekülünk a magányos énünkhöz.
Ma már kitörni is ritkán akarunk: soha ilyen kemény a „magánszív” nem volt, mint manapság. A társas lét olyan mértékben vált pokollá, hogy sokan az egyedüllét mellett döntenek.Egyedül még mindig jobb, mint a közös téboly.
Mit tegyünk?
Íme, látod, egy „véres” kérdés.
Nem tudok felelni rá.
Talán a beszélgetésünk végére megérik majd a válasz. Ez olyan ősi gondunk, hogy Jézus is szüntelenül élte – számos alkalommal szinte menekült a sokaságtól. Gyakran még tanítványait is otthagyva a teljes magányt kereste. Ilyenkor senkivel sem bírt együtt lenni. Még az anyjával sem. Otthagyta az embereket, s befelé fordult. Hogy aztán visszatérjen megint a „világba”, s mindenkit magához öleljen.”
*
*
*
Müller Péter
