„- Tudom, bátyám, hogy egyenes ember vagy, és hogy ebből nem engedsz. De tedd csak fel magadnak a kérdést: Voltaképpen miért mondjunk igazat? Mi kötelez bennünket rá? És egyáltalán, miért tartjuk az igazmondást erénynek? Képzeld el, hogy összeakadsz egy őrülttel, aki azt állítja, hogy ő hal és mi mindannyian halak vagyunk. Veszekedni fogsz vele? Levetkőzöl előtte és megmutatod, hogy nincsenek uszonyaid? A szemébe mondod, amit gondolsz? Igen?
A bátyja hallgatott, és Eduard folytatta: - Ha csupán a színtiszta igazságot mondanád neki, csak azt, amit tényleg gondolsz, akkor leállnál komolyan beszélgetni egy őrülttel, és magad is őrült lennél. Hát így van ez a környező világgal is. Ha csökönyösen kitartanék mellette, hogy mindig a szemébe mondjam az igazságot, ez azt jelentené, hogy komolyan veszem. És komolyan venni valamit, ami ennyire komolytalan, azt jelenti, hogy magam is komolytalanná válok. Nekem, bátyám, hazudnom kell, ha nem akarom komolyan venni az őrülteket és ha nem óhajtok magam is egy lenni közülük.”
*
*
*
Milan Kundera
