„A várószoba megtelt az ajtókon túl sustorgó-osonó beavatottak halk tevékenységének jeleivel. Titokzatos zörejek, heveny, riasztó szagok lendültek be egy-egy nyíló ajtórésen. Zúgás, zizegés, vízzuhogás, fémcsörrenés.
Miért tartják itt vakon, körülpárnázva, láthatatlan béklyókkal lenyűgözve, amikor neki bent kellene lennie, hogy lásson, halljon, figyeljen éberebben mindenkinél; mozgásba lendítse a gyengülő szívet, vezesse a kést, foltozza, megkösse az életerőt a kinyílt vénákban?!
Bent! Bent! Bent kell lennie az operációnál, a műtőasztal mellett, rajta tartva akaratcsápját a véres nyíláson, nehogy kiosonjon rajta át a lélek!
Mereven, elveszetten ült az egyre fokozódó sóvárságtól. Szinte kiszállt a testéből, amely ottmaradt a széken apja megkövesült alakja mellett. Áthatolt a csukott ajtón. Végigment a folyosón. Megtalálta a műtőt.
Bent volt.
Látta az orvosokat és ápolónőket vakító, fehérköpenyben, elburkolt arccal. Az éles felső fény zuhogásában a gumikesztyűs kezek úgy mozogtak, mint az asztrálcsápok. Csipeszek villanása szúrta a szemét. Az üvegtálban véres tampon hevert. A professzor gézálarcból kiemelkedő dómkoponyáján verejték gyöngyözött. Izmos, hosszú ujjain óvatosan, könnyedén babráltak élet és halál peremén. Azután ott volt a felnyitott fej, amelynek tetejéből egy kistányérnyi hiányzott, lehajlott, mint a leemelt kalap. A látványborzalmas és váratlan volt, annak ellenére, hogy John elméletben tudott róla, s ez megbénította a cselekvésben. Csak állt elszörnyedve, míg egyszerre csak észrevette, hogy az egyik ápolónő visszanéz rá, tágra nyílt szemmel, ijedten rámered. Aztán már többen tekintgettek felé. A professzor is felpillantott meghökkent rosszallással, és intett az egyik készenlétben álló ápolónőnek, aki abba az irányba lódult, ahol ő állt.
Ez a közeledő mozgás hirtelen szétpattantotta a képet, mint a buborékot. Újra ott ült az apja mellett a várószobában. A szíve hevesen vert. Siető lábak kopogása közeledett. Az ajtóban megjelent ugyanaz az ápolónő, aki a műtőben elindult felé. Sápadt arca zavartan és tanácstalanul meredt rá.
- Nem lett volna szabad bejönnie - hebegte.Apjából az ápolónő váratlan megjelenése kirobbantotta a feszültséget.
- Kinek? Hová?
- A fiának. A műtőbe. Szigorúan tilos.
- El sem mozdult mellőlem.
- De hiszen láttam! A saját szememmel láttam. És a professzor úr is.
Apja felindultan előrehajolt. Homlokán vastag ércsomók dagadtak ki.
- Mi van odabent? Arról beszéljen!Az ápolónő összerezzent, öntudata szinte széthullt a megfejthetetlentől.
- Még semmi. Én nem, nem is tudom… - A tekintete Johnra szegeződött eltéphetetlenül, és letompított, fojtott hangja süvöltő felkiáltásnak hatott, amint kiszakadt belőle az, ami feszítette.
- Ajtó nem nyílt, és eltűnt... Ez biztos! Láttam! Láttam!
John nem felelt, csak nézett rá, de nem őt látta, hanem a fejtető nélküli, kopasz fejet a műtő éles fényében. Hideg, reménytelen kép volt. Halálos, üres.
- Mindegy, nővér. Már nem fontos - mondta színtelenül. - Anyám meghalt a műtőasztalon.”
*
*
*
Szepes Mária
