„sokan vagyunk a buszban, talán ismerem is őket, zötyögünk valamerre, én középen, az ülések között sétálok föl és alá, kedvesem pedig, most veszem észre, vállára hulló hajjal ül, hosszú a haja, meglepően hosszú, kezében furulya - hogyhogy furulya? érdekes — furulya — és furulyázik —, milyen szépen furulyázik — a dallam, igen, a dallam ismerős, de én nem tudnám ily biztonsággal, hamis hang, félrefogás nélkül elfújni, csak így elsőre, sőt mit hallok, két szólamban furulyázik, nem tudtam, hogy abszolút hallása van, és hogy ilyet tud, két szólamban furulyázni! én ilyet nem tudok — düh ágaskodik bennem, várom, remélem, hogy hamis hangot fog, hogy rám néz, és bűnét megbánva, gyorsan abbahagyja, de nem törődik velem, elmerült a muzsikálásban, a többiek a buszban, nem látom őket, mind őt figyelik, ő pedig, az ő számára megszűnt a világ, a busz, én is megszűntem, e tevékenységben nem szorul rám, erősebb nálam, de nem azért csinálja, hogy engem bosszantson, egyszerűen ő ezt tudja - érdekes, hogy eddig sosem furulyázott — nem is értem —, hogyan lehetséges, hogy eddig, úgy érzem most, úgy emlékszem, mindig én voltam az erősebb? hiszen nagyszerűen tud furulyázni! — már nem sétálok az ülések között, állok és hallgatom és megpróbálom egy pillanattal ő előtte intonálni fülemben a hangot, hasztalanul, negyed-fél hanggal mindig tévedek, a dallam pedig rég hallott, egyszer hallott dallam lehet, csak fölismerni tudom, amint eljátssza, nélküle fölidézni magamban nem — és akkor mellé lépek, ő még játszik, hirtelen megsimítom a haját, ő felnéz rám értetlenül, bár röpke hálával, a játékot nem hagyja abba, aztán megint maga elé meredve fújja a dallamot, én tovább lépek — Az a kurva vekker.Elnyomom, fülemben még az álomi dallam, csodálkozom. Aztán elmosolyodom.Mégse lehet velem akkora baj, ha ilyet tudtam álmodni.”
*
*
*
Spiró György
