„Hogyan működünk hát?
A titkot a Védák fejtik meg.
A lélek világában – így tanítják – avidja van. Átvarázslás. Nem-látás. Másképp látás. Elménk az életet nem tárgyilagosan tapasztalja, „olyannak, amilyen”, hanem átteremti magában a saját „képére és hasonlóságára.”
A huszadik században a fizika tudománya is rádöbbent hogy az érzékszervi tapasztalatok nem a Valóságot közvetítik számunkra. A világ megismerésének legobjektívabb tudománya felismerte, hogy a szubjektívtól függ: nem azt látjuk, „ami van” – hanem, amit látni akarunk.
Az ember a szemével csak érzékel, de a képzeletével lát. Azt és úgy, ahogy benső világa akarja.
Ezért mondja Jézus, hogy „a test lámpása a szem” – mert nemcsak a külső fényt látjuk vele, de önfényünkkel világítunk is. És akinek „piszkos a lámpása”, piszkosan látja még a tisztát is.
Nagy misztérium ez.
Ezért is mondja az Írás, hogy „Ne ítélkezzetek!” Mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az embereket megítéljük! Nem látunk ki a saját fejünkből, hogy megpillantsuk azt, ami másokban tényleg van.
- Hogyan? – kérded. – Nem látom a gyermekemet?!
Látod, látod… de nem olyannak, amilyen valójában!
Nem olyannak, mint amilyennek ő a saját világában megéli önmagát,
És ha egy csoda folytán látnád is, ami a fejében van, még mindig nem Őt látnád, hiszen neki sincs tiszta képe önmagáról; saját belvilágát még annyira sem látja „objektíven”, mint téged.
Vagyis a gyereked sem lát téged?
Nem!
Még annyira sem, mint te őt.
Nem ismeri a múltadat, a régmúltadat, s főleg az önmagad előtt is rejtett s csak ritkán vagy sohasem tudatosuló, benső, titkos életedet.
Te talán azt hiszed, ismered magadat?
Vagy azt képzeled, hogy amit magadról tudsz, te vagy?
Miért várod el gyermekedtől, hogy olyasmit is lásson benned, te magad sem tudsz talán?!
Ő is csak a „képzeletén” keresztül lát, és átbűvöli magában a lényedet.
Nagy a zavar.
De ebben élünk.”
*
*
*
Müller Péter - Varázskő
