„Van egy indián barátom, puebló törzsfőnök. Egy alkalommal bizalmasan beszélgettünk a fehérekről, s ő így vélekedett:
„Nem értjük a fehér ember embereket. Mindig akarnak valamit, mindig nyugtalanok, mindig keresnek valamit. Mit keresnek? Mi ezt nem tudjuk. Nem tudjuk megérteni őket. Egyenes az orruk, keskeny, félelmetes az ajkuk, barázdált az arcuk. Szerintünk bolondok.”
Barátom alkalmasint megismerte – ha megnevezni nem tudta is – az árja ragadozó madarat és csillapíthatatlan zsákmányéhségét, mely szüntelenül hajtja idegen földek megkaparintására, s ezenfelül nagyzási hóbortunkat, mely azt képzeli például, hogy a kereszténység az egyetlen igazság, és a fehér Krisztus az egyetlen megváltó. Misszionáriusokat küldünk még Kínába is, miután tudományunkkal és technikánkkal az egész Keletet felosztottuk és adófizetőnkké tettük. Az Afrikában űzött keresztény komédia szánalomra méltó. A poligámia Istennek tetsző felszámolása Afrikában megteremti a prostitúciót, amely miatt Ugandában évente húszezer fontot kell nemi betegségek elleni intézkedésekre fordítani. A derék európai ember misszionáriusokat fizet ezekért a lelkesítő eredményekért. Említsük még Polinézia szörnyű kálváriáját és az ópium kereskedés áldásait?
Így fest az európai ember morális gőzfelhője mögött. Nem csodálatos, hogy lelkünk feltárása mindenekelőtt afféle csatornázási vállalkozás. Csak egy nagy idealista, Freud volt képes rá, hogy egész élete munkáját ennek a piszkos ügynek szentelje. Nem ő okozta az orrfacsaró bűzt, hanem mi mindannyian, akik annyira tisztának és rendesnek tartjuk magunkat, mégpedig merő tudatlanságunkból és legdurvább önámításunkból fakadóan. Ekként kezdi pszichológiánk, azaz a lelkünkkel való ismerkedés a dolognak minden tekintetben legförtelmesebb végén, tudniillik azon a végén, amelyet nem akarunk látni.”
*
*
*
C. G. Jung
