„Mindeközben fölkelt a hold – a szép, kerek telihold. A fény szétfolyik a fehér úton. De mi ez a formátlan, fekete tömeg, ami mindig elmozdul a holdvilág áztatta ösvényen? Hol jobbra, hol balra tántorodik, váratlanul összezsugorodik, hogy aztán egy pillanat múlva újra megnyúljon; néha szinte szétszakad, elormótlanodik – de soha nem tágít Chi Phéo lábától. Chi Phéo megáll, figyeli a sötét foltot, aztán hirtelen felröhög, de úgy, hogy kis híján eldönti a röhögés. Fogja az oldalát is, mert belésajdult. (Talán rosszabb visszahallania a saját nevetését, mint a káromkodásait?!) Ez a feketeség, ami tekergőzik az úton, a tulajdon árnyéka. És Chi Phéo annyira mulat ezen, hogy közben elfeledkezik a bosszújáról is.”

*

*

*

Nam Cao: Chi Phéo