„Ha „nagy cselekvőkről” beszélek is, nem gondolom, hogy megkülönböztethetők a „nagy” és „kis” tettek. De gondolok arra a kivételes cselekedni tudásra, amely azokat jellemzi, akiket egyetlen uralkodó szenvedély vezérel. „Kis” tettek már csak azért sincsenek, mert lehet a következmények útja ismeretlen, legalábbis nem látható, mégis messzi gyűrűző, s a másik ember életében súlya lehet egy egészen egyszerű gesztusnak is.
A tettek felől nézve sok mindent tudhatunk meg egy emberről, föltéve, hogy tágan értelmezzük és közelnézetből vesszük szemügyre. Ha nemcsak visszafelé, a motívumokat is számba véve vizsgáljuk, hanem „utóéletét” – a cselekvő tudatában lezajló utóéletét – is figyelembe véve próbáljuk megérteni. De még ha teljes „nyomozati anyagot” állítana is össze bárki egy halandóról, s tetteinek teljes halmazát összegyűjtené, akkor sem mondhatná: „nézzétek, ez mind az ő tette volt, ezekben tehát megtalálhatjátok őt”. Hiszen hol vannak elvetélt tervei, vágyai, az életéből elrabolt vagy általa elszalasztott lehetőségek? – kérdezhetnénk. És tovább: miért ne tartozna az emberhez, netán a lényegéhez az, amit megértett, amit szeretett, amitől rettegett, vagy amit csodált? Miért csak a tettek? Ha pedig róluk szólunk, nem kell-e a nem kevés és nem is érdektelen cselekvéstipológiák alapján netán különbséget tenni a tettek közt éppen a tekintetben, hogy mennyire lehetnek egyáltalán szinkronban a személyiséggel?”
*
*
*
Ancsel Éva
