„Egyszer az olajfák között sétáltam az apámmal, és egyszer csak a szél édeskés, undorító szagot hozott felém. Pár száz méterre egy rettenetesen felpuffadt, darabokra tépett szamártetemen keselyűk és kutyák lakmároztak. A látvány egyszerre vonzott és taszított is. A keselyűk úgy teleették magukat, hogy alig bírtak felrepülni. A parasztok nem temették el a dögöket, mert azt tartották, hogy a bomlásuk dúsítja a földet. Lenyűgözve bámultam, és megéreztem, hogy a rothadó anyagon túl valami metafizikus jelentése is van a dolognak. Az apám elvonszolt onnan.”
*
*
*
Luis Bunuel – Utolsó leheletem c. könyvéből
