„Ma már nincsenek olyan szegény emberek Calandában, akik pénteken kiülnének a templom elé, hogy egy kis darab kenyérért könyörögjenek. A faluban elég jól, elég könnyen élnek az emberek. Már rég eltűntek a régi szokások: senki nem hord széles övet, senki nem tesz a fejére cachiruló-t, senki nem jár szűk nadrágban.
Az utcákat aszfalt fedi, ki is vannak világítva. Van folyóvíz, csatorna, mozi, presszó. Mint a világon mindenütt, a televízió itt is nagyban hozzájárul a nézők egyéniségének elveszítéséhez. Van autó, motor, hűtőszekrény, gondosan kidolgozott anyagi bőség, melyet kiegyensúlyoz a társadalmunk, melyben a tudomány és a technológia fejlődése távoli területre száműzte az ember erkölcseit és szellemét. Formát öltött az entrópia – a káosz -, mégpedig egyre fenyegetőbb formát, a demográfiai robbanás képében.
Nekem megadatott a szerencse, hogy a középkorban töltöttem a gyermekkoromat, ebben a „fájdalmas, kifinomult korban”, ahogy Huysmans mondja. Az anyagi lét fájdalmas volt. A szellemi lét kifinomult. Épp fordítva, mint ma.”
*
*
*
Luis Bunuel – Utolsó leheletem c. könyvéből
