„A háború kitörésének eseményei a gyerekszem fura „alulnézetéből”, heves benyomásokkal vésődtek belém. Nagyanyámhoz készültünk látogatóba egy meleg, nyári délutánon. A ház rücskös falai aranysárga napfényben fürödtek. Mi már ünneplőbe öltözve, nyúllábbal kipirosítva, útra készen toporogtunk. A háromszárnyú, nagy ablakok felső része is tárva-nyitva állt. Úgyszólván pillanatok alatt tört ki a vihar. Mariska éppen a kis vattapárnákat tűzte biztosítótűvel szalagos inge alá, lapos mellére. Még arra sem volt ideje, hogy blúzt kapjon magára, és becsukja az ablakokat. Dühödt szél rontott az üvegeknek. Az ablakok hatalmas csattanással becsapódtak. Felső kisablakunk ki is tört. Az üveglavinák csörömpölése azonban nemcsak nálunk hallatszott. Az egész házban csattogás, csörömpölés kísérte a szisszenő villámok, óriási dördülések zaját. Olyan felhőszakadás vízfüggönye zúdult le, hogy ólmos tömegén nem lehetett keresztüllátni. Mi rémült kiscsirkékként Mariskához bújtunk, megnyugvást keresve. Egyre kérdezgettük, fejünket a szoknyájába fúrva: „Ugye ide nem csaphat be a villám? Ugye, itt villámhárító van?” Ezt ő mesélte egy vihar idején, amely ennek egy kölyke lehetett volna. Ettől azonban ő is megrémült, s szüntelenül hajtogatta: „Istenem, mi lesz velünk? Jézus, segíts! Ez a végítélet!” Csak ez kellett nekünk.
Később sok megemlékezést olvastam a világháborút megelőző óriási viharról, amely fákat csavart ki, villanyoszlopot döntögetett, háztetőket tépett le, egész dombnyi erdőt tarolt kopaszra.”
*
*
*
Szepes Mária – Emberek és jelmezek című könyvéből
