„Ősszel, mikor Miklós az intenzív osztályon feküdt, jöttem tőle haza a kórházból egy vasárnap délután. Csönd volt az egész házban, talán az egész városban. Ahogy belépek a lakásba, ott áll az ablakban egy fácánkakas. Keresztben állt, káprázatos tollazatával betöltötte teljes szélességében az ablakot, kicsi taraja piroslott, felém fordította a fejét. Egymás szemébe néztünk. Megálltam a döbbenettől, és nem mozdultam. Én a fácánokat jól ismertem, mikor még a háború alatt az Esterházy-kastélyból vadászni jártunk. (A fácántyúknak jobb ízű a húsa, mint a kakasnak.) De itt, a Városmajor utcában, az ablakomban egy fácánkakas, és bámul rám… Ellenőriztem: ébren vagyok, ez nem látomás. A látomás egészen más. Midig tudom például, hogy az angyalok látomások, de ez hús és vér és toll volt. Mellesleg az angyalok is hús és vér és toll, de másként.
Egy darabig néztük egymást. Aztán csöndesen elmozdultam, Jucóékat akartam hívni, megosztani velük ezt a csudát, de nem nyitottak ajtót. Visszamentem a mi lakásunkba, még mindig ott állt, és nézett. Merev és megfoghatatlan, rezzenéstelen, mégis rám szegezett pillantással. Aztán átmentem a belső, teraszos szobába, nagyon fáradt voltam, le akartam feküdni és úgy nézni; ő csöndesen utánam fordította a fejét, és tovább néztük egymást. Hirtelen meglebbent a függöny, s elrepült,olyan súlyos szárnycsapásokkal, hogy azt hittem, a szárnya vagy a fal sérül meg.”
*
*
*
Polcz Alaine - Macskaregény
